Elsőre talán furcsának tűnik a kérdés, ám sajnos nem az. A külföldi befolyás egyre erősödő tendenciát mutat a magyar gazdasági élet szinte minden területén. Természetesen szükség volt a privatizációra és a külföldi tőke beáramoltatására, de mindazonáltal a stratégiailag legfontosabb ágazatokban elengedhetetlen lett volna a többségi tulajdoni hányad állami kézben tartása. Gondolok itt elsősorban az energiaiparra, a távközlésre és a médiára, de megemlíthetők a bankok, hipermarketek…
Az energiaiparunkat valójában a németek és a franciák uralják, de olasz és holland érdekeltségek is jelen vannak benne. Üde színfoltot jelenthet talán az, hogy a paksi atomerőmű által előállított villamos-energia még a magyar MVM (állami tulajdonú) kezében van. Erre, mármint az energiaipar eladására vonatkozóan Katona Tamás (a PWC szakértője – nemzetközi pénzügyi tanácsadó cég) alkotta meg a legfrappánsabb véleményt: „Az aranytojást tojó tyúkot adtuk el!” De bárki, aki megpróbálja ezt végiggondolni, rájöhet két nagyon fontos dologra; az egyik az, hogy az ország energiaellátása kulcsfontosságú, a másik pedig, hogy folyamatosan nagy nyereséget termel! És ez a két ok elegendő ahhoz, hogy Katona úr véleménye megkérdőjelezhetetlenné váljék!
A távközlésben a Magyar Telekom (T-Mobile, T-Home) tölti be jelenleg a piacvezető szerepet – német tulajdonú. Nagy hányaddal rendelkeznek még a hollandok (UPC), de jelen vannak a norvégok (Telenor) és a britek is (Vodafone). Ezt a hegemóniát a Magyar Posta az MVM-mel karöltve próbálja megtörni egy mostanában kiépíteni szándékozott új mobilszolgáltatóval. Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy ezen a területen az állami befolyás még viszonylag megfelelően működik, bár azt nem a tulajdoni hányad, hanem a megalkotott törvények teszik lehetővé!
A média – televízió, rádió, nyomtatott sajtó. A kábelcsatornák, melyek a nézettség legalább kilencven százalékát viszik, többnyire külföldi tulajdonúak. De sajnos igaz ez a rádiókra, a napilapokra és a magazinokra egyaránt. A még magyar tulajdonúakat viszont valójában az adófizetők pénzéből finanszírozzák!
A bankszféra területén egyelőre az OTP-é a vezető szerep, de tudnunk kell, hogy nagy részvénycsomagokkal rendelkeznek benne orosz, amerikai és francia befektetők is, ami azt jelenti, hogy már az Országos Takarékpénztár sem teljesen a „miénk”! Ezen a területen pedig még felsorolni is sok lenne a tortából szeletet vágó nemzetek sorát, ám (a teljesség igénye nélkül) lássunk néhányat; orosz, amerikai, belga, francia, osztrák, német, olasz, spanyol…
A hipermarketek megjelenése sok kis- és középvállalkozást is sújtott. Ezek a multik ugyanis megengedhették, megengedhetik maguknak, hogy minél lejjebb nyomják a felvásárlási árakat. Szabályosan „versenyeztetik” a vállalkozásokat, akik egymást alullicitálva próbálják belopni magukat a cég „tuti biztos” beszállítói közé. Sok esetben mehet ez persze a minőség rovására is, de kit érdekel? Ameddig a magyar családok többsége az egyre emelkedő árak fogságában nem a minőséget, hanem a fizetendő összeget tartják szem előtt, addig ez nem is fog változni. Tudnunk kell azt is, hogy a sokasodó hipermarketek nemcsak a beszállítókat nyomja le, hanem a kiskereskedelemmel foglalkozó mini vállalkozásokat is.
Van ennek a tőkebeáramlásnak jó oldala is, mert ugye ezáltal bekapcsolódhattunk a nemzetközi folyamatokba, innováció és modernizálás köszönhető nekik a jól képzett szakemberek mellett. És még jó néhány érv felsorolható lenne, ám vannak árnyoldalai is. Például, hogy anyavállalataiknak, tehát haza utalják a nyereségeiket, vagy, hogy kihúzzák a szőnyeget a magyar vállalkozások talpa alól, és itt is fel lehetne sorolni még érveket… Ami végeredményben a leglényegesebb, az az, hogy a külföldi tulajdonosok érdekei nem, vagy csak elenyészően ritka esetben esnek egybe a hazai közjóval.
Ha őszinte akarok lenni, akkor persze be kell vallanom, hogy én is szívesebben dolgoznék egy külföldi tulajdonú cégnél, aminek két oka is van:
1.      Akár 50%-kal is magasabb fizetés, mint amit egy magyar vállalkozás nyújtani képes
2.        A fizetés teljes összegű bejelentése, ami táppénz esetén, majd később a nyugdíjba vonuláskor egyáltalán nem mindegy
Ezek alapján azt hiszem mindenkinek nyilvánvalóvá vált; már nem az a kérdés: A Mi hazánk, de vajon kié valójában? Sokkal inkább az a kérdés: A Mi hazánk, de vajon mikor lesz újra valóban a miénk?