Félreértés ne essék, nem a magyar iskolarendszer hibáiról kívánok szólni, bár nyilvánvalóan az ott felmerülő problémák is megérnének egy-két misét. Inkább a televízió műsorai azok, melyekről most szeretnék néhány szót ejteni, mert igen aggasztó számban tűznek műsorra olyan társadalmi problémákat feszegető sorozatokat, melyekhez nekünk vajmi közünk sincs – gondolok itt elsősorban a semmitmondó mexikói, argentin brazil és még ki tudja milyen nemzetiségű produkciókra –, vagy ha igen, akkor is érdektelenek, idejétmúltak, vagy ami még rosszabb teljességgel agynyomorító, bűn rossz adások. De még a mexikói, argentin és brazil sorozatok sem tudnak annyira felháborítani, mint a most már évek óta a hétvégi főműsor-időben vetített „Való Világ” adásai. Hát könyörgöm, mi köze az ott látottaknak, az igazi való világhoz? Az, hogy semmi, nyilván senkit sem lep meg! Intrikáló, önmaguknak ellentmondó, tizenöt perces hírnévre vágyó exhibicionisták gyűjtőhelye ez a terep, s még az sem zavarja őket, ha egy ország röhög rajtuk. Semmi baj, csinálják, de ha lehetséges, legalább ne főműsor-időben! Persze mondhatják, hogy akinek nem tetszik, ne nézze! Igaz, ám ha jól belegondolunk, hiába a több száz elérhető csatorna, ha nincs választék a valóban szórakoztató, pihentető adásokra!
Mit nézzen akkor a magyar? Valójában nem tudom az igazi választ, csak azt, hogy már a sportműsorok kivételével be sem kapcsolom a televíziómat. És persze senkinek sem akarom, és nem is mondhatom meg, mit nézzen, hiszen ez mindenkinek a magánügye. De amikor egy iskolában vagy munkahelyen a fő téma az, mit csinált ez, vagy az a Való Világban… Hát, mit ne mondjak, kinyílik a bicska a zsebemben. Természetesen vannak nagyon jó, ismeretterjesztő csatornák, de tanulni sem lehet és kell mindig. Mindenkinek szüksége van kikapcsolódásra, lazításra. Semmi bajom például az akciófilmekkel, drámákkal, és főleg a művészfilmekkel, én azonban vígjáték-párti vagyok, ha lazítani akarok. Ám a már unalomig játszott Spencer-Hill filmekkel tele van az a bizonyos! Hová lett például a többi nagyon jó olasz, francia, angol és főleg magyar vígjáték? Még emlékszem, hogy valamikor egy-egy Celentano, Funes, Fernandel vagy Latabár filmre órákig képesek voltak sorban állni az emberek a mozik jegypénztárai előtt! És én sem voltam kivétel. Ezek a filmek vajon milyen süllyesztőben vannak eltemetve? Igen! Azt is tudom, hogy mindezeket jogdíjak védik, és újrajátszásuk is természetesen pénzbe kerül. Mégis mi történne, ha a rengeteg több száz részes, és iszonyatosan rossz mexikói, argentin és brazil sorozatokra költött pénzt a valóban szórakoztató, megnevettető filmekre költenék, melyek valóban kikapcsolódást segíthetnék egyre hajszoltabb életünkben? Mi történne, ha a Való Világhoz hasonló műsorok szponzorai azt a pénzt olyan műsorokba invesztálnák, melyeknek van értelme? Pontosan ugyanannyiszor tűnhetne fel a nevük a képernyőn, mint ennél a valójában senkinek sem jó, igazából senkit sem szórakoztató műsorszámnál. Sőt, talán még többször is, hiszen a filmeket manapság már egy-két csatorna kivételével folyamatosan reklámokkal szakítják meg!
A lényegi kérdés tehát szerintem az, miért nem használjuk a televíziót arra, amire a leginkább alkalmas lehetne? A lehetőségek tárháza szinte végtelen oktatás, nevelés, szórakoztatás és természetesen a tájékoztatás! Csak olyan szerkesztőket kellene találni, akik valóban tudják, hogy hogyan kell megtalálni a megfelelő elosztását és adagolását a dolgoknak. Olyan embereket kellene megbízni az egyes műsorszámok, adások megvásárlásával, akik valóban tisztában vannak ennek a négy szónak a valódi értelmével. Olyan műsorvezetőket és bemondókat, akik szépen és jól beszélnek magyarul, olyanokat, akik nem kevernek minduntalan idegen szavakat a szövegükbe, hiszen lehetséges, hogy a hetven éves Mari néni, és a nyolcvanöt éves Béla bácsi is szeretne úgy végig nézni egy műsort, hogy elejétől a végéig megérti, miről van szó!
Talán egyszer eljutunk majd odáig, hogy nem az lesz a legfontosabb hír a médiákban, hogy milyen botrányt okozott VV Évi, vagy éppen mikor volt székrekedése valamelyik sztár kutyájának. Biztosan vannak olyan rajongók, akiknek ez a legfontosabb hír. Én csak sajnálni tudom, mert igen sivár lehet a saját élete, ha ez az egyetlen dolog, ami foglalkoztatja a fantáziáját. Sajnos azonban a televízió (a többi médiával karöltve) pontosan ebbe az irányba tereli az emberek nagy többségét. Erre az lehetne jó példa, hogy nagyon szívesen meghallgatok egy Dire Straits muzsikát, ám az még véletlenül sem érdekel, hogy Mark Knopfler mikor ment el kiflit vásárolni, vagy kutyát sétáltatni. Szívesen megnézem az Üvegtigrist, de mi közöm hozzá, ha Rudolf Péter elcsúszott a lépcsőházban, és lehorzsolta a térdét. Lehetséges, hogy egyedül vagyok ezzel a véleménnyel, de amíg a lényeg titokban van tartva, vagy csak úgy mellékesen, szinte foghegyről odavetve hangzik el, addig én csak a társadalom elbutítására irányuló szándékot tudom felfedezni a televízióban, holott a tömegek formálásának legjobb eszköze lehetne akkor is, ha valóban úgy működne, mint ahogyan kell.