Az ország lakosságának nagy része bizony a munkakereséssel foglalkozik. Akár össznépi játéknak is nevezhetnénk ezt a foglalatosságot. Érdekes módon azonban a statisztikai kimutatások szerint kis hazánkban csökken a munkanélküliség. A statisztikusoknak azonban talán nem a száraz, a regionális munkaügyi központok adatait kellene kizárólagosan számba venniük, hiszen a jelenlegi szabályozók alkalmazásának következményeiként olyanok is kikerülnek a regisztrált munkanélküliek köréből, akiknek még mindig nem sikerült elhelyezkedniük. Tehát a nyilvánosságra hozott adatok egyáltalán nem tükrözik a valóságot. Csak a médiákban elhangzó híreket figyelve is feltűnhet bárkinek, hogy többnyire – persze csak egy-két odavetett mondatban – azt hallhatjuk, hogy itt, vagy ott szűnt meg ennyi, vagy annyi munkahely. És ami pedig még ennél is rosszabb, hogy a megszűnt állások munkavállalói sok esetben nem kapják meg a nekik járó bérezésüket sem ebben a meglehetősen morbid helyzetben. Gondoljunk csak a MALÉV elbocsátott dolgozóira!
De hagyjuk a légiközlekedést, és a már-már a feledés teljes homályába vesző ügyet, hiszen itt van helyette a legfrissebb; történetesen az XPS (Xpress Parcel System)! Nem tudom, hogy mindenki tisztában van-e azzal, hogy mivel foglalkozott ez a cég, ezért néhány szóban felvázolom a tevékenységét. Elsősorban belföldi futárszolgálati feladatokat láttak el. Több forrás szerint a nagyok közé tartoztak a belföldi csomagkézbesítés területén, szerintem inkább a nagyok, az ismertebbek (GLS, DHL, Trans-o-flex, stb.) árnyékában működött. Természetesen így is fejlődőképes volt, és 2008-as megalakulását követően fejlődött is! Ám eljött a csőd pillanata! Elsősorban persze az alkalmazottak csődje! A cég tartozik az alkalmazottainak, ügyfeleinek és természetesen az alvállalkozóinak, akik közül néhányan talán szintén csődöt lesznek kénytelenek jelenteni (bár szeretném, ha nem így lenne!), s akkor újabb emberek gazdagíthatják a munkanélküliek táborát! Valójában nem szeretnék sem az egyik, sem a másik cég tönkremenetelével foglalkozni, akit pedig az XPS-nél történtek érdekelnek, bővebben, és részletesen olvashat erről a HVG gazdasággal foglalkozó rovatában, ahol Szabó M. István vette górcső alá ezt az esetet.
***
Ám megvizsgálhatjuk a gazdaság bármely szakterületét! Sehol sem kapkodnak a munkavállalók után, ha pedig egy-egy helyet meg is hirdetnek, annak vagy meg van már a „gazdája”, vagy akkora a rá jelentkezők létszáma, hogy a megszerzésének esélye minimális. Az emberek többsége mégis minden egyes nap újult erővel veszi nyakába a várost; „Hátha ma végre sikerül!”
A pályakezdők helyzete talán a legnehezebb, hiszen a munkáltatók nagy része csupán a minimum egy-két éves szakmai tapasztalatokkal rendelkező munkavállalót kíván alkalmazni, mondván: nincs sem idejük, sem anyagi lehetőségük a pályakezdők továbbképzésére, „kitanításukra”! Persze be kell látnunk azt is, hogy egyre silányabbá, rosszabbá válik a szakemberképzésünk! És úgy tűnik, hogy a pályakezdők alkalmazására még a kormány által beígért kedvezmények sem hatnak elég ösztönzőleg.
Az ötvenes éveikbe lépők sem táplálhatnak túl sok reményt az állásszerzés terén. Őket a koruk miatt nem alkalmazzák szívesen a cégek. Nekik még azzal a hátránnyal is meg kell küzdeniük, hogyha szakmájukban nem találnak semmiféle lehetőséget, sokkal nehezebben tanulnak bele valami újba, mint fiatalabb társaik.
És nem utolsó sorban ott vannak a III. csoportú rokkantak, akiket a kormány próbál visszairányítani a munkaerőpiacra. Ebben nem is találnék semmi kivetni valót, ám teszik mindezt abban az országban, ahol egészséges emberek sem találnak munkát. Nos, én ennek az utóbbi két álláskereső csoportnak a problémáját látom át a legjobban, hiszen egyrészt túl vagyok az ötvenen, másrészt ebbe a rokkant csoportba tartozom. A saját bőrömön vagyok kénytelen megtapasztalni az álláskeresés nehézségeit. Nem akarok túlzásokba esni, de mintegy száz helyre küldtem el az önéletrajzom, vagy ha lehetőségem volt igyekeztem személyesen felkeresni egy-egy hirdető céget. Amikor azonban kiderült, milyen egészségügyi problémáim vannak, akkor szinte megfagyott körülöttünk a levegő, én pedig azonnal tudtam, hogy teljesen felesleges megadnom az elérhetőségeimet (persze azért megadom, hiszen oly kevés erre a lehetőségem), sohasem fognak felhívni, értesíteni. Az interneten, e-mailben beküldött, borítékban a hirdetőben hagyott önéletrajzok garmadájára is csupán két állásinterjúra hívó válasz érkezett! „Érdekes módon” azonban még mindig nincs munkám!
Az a gyanú is felmerült bennem, hogy a meghirdetett állások nagy része talán nem is létező lehetőség. Az állást ilyenképpen kínáló cégnek talán nincs is szüksége új alkalmazottra. Gondolom ezt persze azért, mert folyamatosan böngészem az efféle hirdetéseket megjelentető újságokat, és több internetes oldalt is, s nagyon sok vissza-visszatérő álláshirdetéssel találkozok. Nem hiszem ugyanis, hogy egy cég egy-két hét, vagy egy hónap alatt sem volt képes megtalálni a megfelelő alkalmazottat a jelentkezők óriási tömegéből!
Egy másik gondolat, mely egyre inkább eluralkodik rajtam, ha nem teremtjük meg a lehetőségét az új munkahelyek megteremtésének – szilárd alapokon nyugvó cégek részéről –, ha az állami intézkedések elsorvasztják a kisvállalkozásokat (az öt-tíz, vagy akár száz főt foglalkoztató), addig sajnos a munkanélküliek hada fog egyre sokasodni!
Mindenki ismeri azt az anyagot, amelyből nem lehet várat építeni! Nos, az én véleményem az, hogy bármilyen adatot is tálalnak elénk gazdaságunk „rohamos” fejlődéséről, úgy tűnik, a recesszió tovább folytatódik. Ennek pedig az a következménye, hogy a cégek és vállalkozások arra törekszenek, hogy minél kisebb létszámmal, minél nagyobb eredményt érjenek el. Ez pedig egyáltalán nem segít a munkanélküliek tömegein. Az újabbnál újabb adók kiagyalása pedig még inkább visszaveti a néha-néha felbukkanó esélyeket is! Az adóterhek csökkentése persze károsan hatna az államkincstárra, ám hosszútávon mégiscsak kifizetődőbbnek látszik. Ám, ha azok az emberek, akik úgy vélik, hogy a mai Magyarországon meg lehet élni 27-47.000,- Forintból, csak annyi pénzt vennének fel többszázezres (milliós) fizetésükből, akkor az a bizonyos államkincstár is fellélegezhetne kissé!