Megrezzent, mikor a háta mögött megszólalt az ismerős hang, eljössz velem kisfiam, kérdezte az öregasszony. Éppen a napot bámulta az ujjai között, melyek a harsány fénytől teljesen áttetszővé váltak, előtte meg a fiúkat leste a kerítésen keresztül, akik vidáman rúgták a futball-labdát. Balogh Sanyi hívta is, na gyere már, nincs középhátvédünk. A kisfiú nagyon szeretett volna közéjük állni, de a múltkor is az első nagyobb futás után akadozni kezdett lélegzete, s órákig alig kapott levegőt. Látszólag hanyagul szólt vissza, á, most semmi kedvem hozzá.

Az öregasszony a vállára tette a kezét. Megnyugtató érzés volt. Megyünk halottnézőbe, kérdezte a kisfiú, ühüm, bólintott az öregasszony. Aztán nem fogsz félni ugye, hallotta még félfüllel az utcán, mert akkor már a szomszédék Bodrijával volt elfoglalva, hiszen mindig jókedvre derítette az a kis szőrgombóc. A gombszemű puli most is a léckapunak támaszkodott két mellső lábával, s mulatságosan lógatta rózsaszín nyelvecskéjét.

A kisfiú tulajdonképpen nem is tudta, hogy mi az a halál, azt hitte, az emberek elalszanak, s aztán egyszercsak felébrenek majd. A nagybátyja mesélte egyszer ugyan, hogy volt egy gyermekkori barátja, a Tóth Jóska. Már nem is emlékszik mit mondott, hogy milyen betegsége volt, de az a fiú nem érzett semmi, de semmi fájdalmat. Képzeld, folytatta akkor a nagybátyja, fellőtte az ég felé a hegyes nyílvesszőt, aláállt, s mikor a vessző a karjába fúródott, mutatta, nézd, még csak nem is vérzik. Mikor aztán meghalt, megérintette a halott fiú homlokát, s olyan írtózat vett rajta erőt, hogy kiszaladt az udvarra, s belemártotta a kezét a meszesgödörbe.

Ekkor értek oda a halottas házhoz. A kisfiú nem látta sehol a hűséges házőrzőt, pedig ő is a barátja volt. Kérdőn nézett az öregasszonyra. Biztosan bezárták az ólba, hangzott a válasz a néma kérdésre. A gangon egy öregember ült fekete ruhában, fehér ingben, széles karimájú kalap a fején, a lábán ragyogott a bőrcsizma. Adjon Isten, köszönt az öregasszony, a komámasszonyt jöttünk megnézni, a kisfiú csak bólintott. Fogadj Isten, jöjjenek csak, terelte őket a tiszta szoba felé az öregember.

A kisfiúnak egyszerre csak olyan érzése támadt, mint mikor begyalogoltak néha az öregasszonnyal a falu templomába, a szemével mindjárt a papot kereste, de szemmagasságban csak egy sötét lepellel letakart ovális tükröt látott, a tiszta szoba közepén pedig, a frissen mázolt földpadlón ott feküdt a halott. A kisfiú nem talált benne semmi különöset. Keze keresztbe téve, mint egy megkövült feszület, két lecsukott szeme, akár egy ledöntött gótikus torony ablaka, mint abban a szép könyvben, melyet oly gyakran lapozgatott. Meg lehet érinteni? Hát persze, nem bánt, mondta az öregember, erre a kisfiú leguggolt, megsimogatta a halott homlokát, a bőre hideg volt ugyan egy kicsit, de tényleg nem történt semmi az égvilágon. Egyszerűen nem értette a nagybátyját, hogy mért kellett úgy megijedni a Tóth Jóska homlokától. A két öreg beszélgetett még egy kicsit, a kisfiú azonban nem figyelt oda, csak bámulta a halottat, főleg az arcán a kisimult ráncokat. Egészen megfiatalodott, gondolta, s a levegőben terjengő édeskés szag sem zavarta egyáltalán. Öt órakor mentek el a sirató asszonyok, mondta még az öregember, aztán az öregasszony megfogta a kisfiú kezét, majd köszöntek, s elindultak hazafelé.

Még egy hét sem telt el, mikor a kisfiú hallotta, hogy az utcában megint meghalt valaki. Biztosan eljött érte a komámasszony, mondta az öregasszony, majd gyorsan hátat fordított a kisfiúnak, hogy fát tegyen a sparheltba, különben sose fő meg így az az átkozott étel, dünnyögte. A kisfiú ekkor megrángatta a szoknyája szélét, mama, ugye elmegyünk halottat nézni, mondta, pedig a nyitott ablakon keresztül most is behallatszott, milyen nagy hévvel fociznak a srácok. De ez a kisfiút már egy cseppet sem zavarta.